Edgar Wright: The World's End (2013) - inkább gondolatok mint kritika

Előbe: Előre is elnézést, némileg csapongó, sokféle írás lesz ez, azért is nem írtam, hogy kritika, vagy hogy elemzés, hanem inkább gondolatok. Az előző filmek ismerete mindenesetre feltételezett. A sztorira meg külön nem fogok kitérni, max hivatkozom rá, akit érdekel, csekkolja a trailert és a lényeg kiderül:

Perszonál: Tulajdonképpen nem véletlen, hogy szinte soha nem írok ide. Hiába tanultam én meg és szagoltam bele minimális publikálás kapcsán a 'filmelemzésbe', soha nem éreztem magamban a minden tisztességes filmmániásra jellemző tettvágyat, hogy filmekkel kapcsolatban nyilvánosan adjak hangot gondolataimnak. Köszönhető ez egyrészt annak is, hogy többnyire nem is követem a manapság népszerű fő-, illetve a népszerű melléksodros filmeket, másrészt annak, hogy amiket pedig megnézek, azokat jobbára - mint minden normális ember - saját kikapcsolódásom céljából nézem meg, mindennemű analitikus szemlélői szándéktól mentesen. Nyilván azért időről-időre belezavar a szándék nélküli naiv szemlélődésbe némi felszedett tudatmódosító tananyag, de összességében például egy Gru 2-ről nem sokkal többet tudnék elmondani, mint hogy: tök jó!! (A film tanszék meg sírva fakad.)

Na de van ez a film: Vannak viszont olyan filmek, amikről nem csak ennyit tudok elmondani. Példának okáért jelen példány, a The World's End, ami részemről három tényező miatt is némi gépelt gondolatért kiált. Egyrészt mivel a fent említett (bár tök jó) mozinál némileg több mélységgel kecsegtet, másrészt mivel a kedvenc rendezőm, Edgar Wright legújabb alkotmánya, harmadrészt mivel az említett alkotó legismertebb és legsikerültebb trilógiájának záródarabjáról vagyon szó. Elmondhatnám, hogy az ún. Cornetto-trilógia első két darabja a Shaun of the Dead (Haláli hullák hajnala), illetve a Hot Fuzz (Vaskabátok), illetve a rendező azóta készült képregény-adaptációja, a Scott Pilgrim vs. the World kiválóságuk ellenére sem termeltek elég jól a hazai mozikban és ezért a The World's End már nem is kapott magyarországi forgalmazást, de nem teszem, mert abból kiderülne, hogy ebből fakadó dühömben úgy torrenteztem le az egészet első adandó alkalommal, ahogy csak lehetett. Így (bár azóta számomra is kiderült, hogy a film szeptember 20-án megtekinthető lesz a miskolci Cinefesten is) álljon itt egy kis mementó annak, miről marad le a magyar mozinézők többsége.

Hogy konkrétan kezdjem is: egy jó filmről. De hogy mennyire, azt egy nézés után nehéz megbecsülni. Meg is mondom miért: ahogy Wright összes többi filmje, úgy a TWE is többrétegű, így minden egyes nézéssel egyre jobban árnyalódik az az aktuális műfaji metafóra, amit egy teljesen mindennapi életszakasz-dráma illusztrálására alkalmaz. Első körben az embert letaglózza a masszív angol humor, a műfaj-hommage és Wright sajátos, klipszerű vágástechnikája, ami után csak második utánagondolást követően jön a hoppáré, hogy akkor ez most mi is volt. 

Merthogy a Wright úgy általában:  Merthogy Spaced című sorozatától kezdve minden filmjét végigkíséri az "éretlen férfi találkozása különböző életkori válságokkal"-típusú tematika, amibe minduntalan a "férfibarátság" leírva géj-felhangú, a filmekben valójában a gyerekkor felelőtlenségét jelképező eleme keveredik. A különbség jóformán nem is a filmekben idézett műfajokban van, hanem abban, hogy épp milyen emberi életszakaszt dolgoznak fel - a műfajt már ez hozza magával. Ami pedig (Scott Pilgrimet leszámítva) konstans, az Nick Frost és az íróként is jelenlévő Simon Pegg személye, akik a Spaced óta állandó megjelenítői a Wright-féle éretlen férfiarchetípus két oldalának különböző életszakaszaikban. A két éretlen barát közül egyikük mindig szembetalálkozik egy olyan fordulattal az életben, ami kizökkenti addigi kényelmes, gyakorlatilag felelőtlen életmódjából és felelős döntés elé állítja. Másikuk rendre próbálja gyerekbe visszahúzni, hogy a jó barát a döntést meghozza, ezzel pedig egy újabb lépést tegyen afelé, hogy felnőtté váljon, vagyis egyedül hagyja őt, hűséges játszótársát. Noha a megoldás végül mindig a változást elhozó döntés, ami egy a cimborával lezajló veszekedésben és egyféle időleges "szakításban" csúcsosodik ki, a végkicsengés mégis egyértelműen az, hogy a felelős felnőtt sem szabad hogy elveszítse gyermeki oldalát, vagyis régi barátját. A szereplők közti drámának tulajdonképpen kivetülése a műfaji keret, ami nem a műfaj paródiája, hanem éppen annak pszichológiailag releváns értelmezése a drámára. A dolog szépsége, hogy ezt sokat magyarázni sem kell, hisz különösen a trilógia három darabja a leghatásosabb (a humor) mellett maximálisan érthető műfaji gesztusokkal is kommunikál. A Shaun zombijai, a Hot fuzz thriller-szerű összeesküvése, és a kettőt részben elegyítő TWE robotjai mind-mind a társadalomba való betagozódás erői, amik irreálisan túlzó ábrázolásukkal támadnak a védtelen, éretlen hősökre. Mindezek apropójául szolgáló életkori válságok pedig szép kronológiai ívet írnak le. Mivel a Spaced nem idéz egységesen egy műfajt, így nehéz ide sorolni, mégis a vizuális világ és a tematikai egység a trilógiával ide köti. Ebben fiatal, önmagukat kereső pályakezdők életét mutatják be, akik azzal küzdenek, hogy egyáltalán elkezdjék felnőtt életüket. A Shaun-ban egy felelőtlensége miatt a felnőtt élet szürkeségébe belesodródó kora-harmincas drámáját láthatjuk, akiről jövendőbelije joggal gondolja, hogy ha még magáért se tud felelősséget vállalni, akkor kettőjükért pláne nem fog. A Hot Fuzz ezzel ellentétben sokkal inkább szól egy önző karrieristáról, akinek gyermetegsége, tartós emberi kapcsolatokra való képtelensége nem ütközik ki egyértelműen, karakterét az irreális szuperhősi ábrázolásmódja és az ellenpontját képező infantilis partner leplezi le. A TWE-ben pedig egy éretlenül maradt, sikertelen negyvenes próbál belekapaszkodni egy gyerekkori emlékbe, s próbálja ebbe visszahúzni már "érett" társait - változó sikerrel.

Spoiler nélkül a kritikai rész: Spoiler nélkül nehéz folytatni az előbbi gondolatmenetet, de legyen elég annyi, hogy a társadalom erői (először csak érezhetően, aztán láthatóan is) erősen nyerésre állnak a The Worlds Endben, ami ennek és talán az ábrázolt életkornak megfelelően is komorabb hangvételű. Nem állítanám egyértelműen, hogy a film kevésbé vicces, mint az előzőek, mivel nem kevés frenetikus poént tartogat, azt viszont egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy a film szórakoztató jellegén túl nyomasztóbb hatású, mint a korábbiak. Ez mondjuk legegyértelműbben a jóval sötétebb és fakóbb képi világban mutatkozik meg, ami figyelembe véve, hogy a film nagy része egyetlen éjszaka alatt játszódik, érthető, a látvány viszont a karakterek miatt is indokolttá válik és itt kezdődik a nyomasztó hatás másik oldala. A figurák jóval megkeseredettebbek mint az előző filmekben és ez fokozottan igaz a Pegg által játszott főhősre, aki pedig ezúttal a korábbiakkal ellentétben épp a teljesen gyermeteg oldalt képviseli. Pegg figurája egészen más, mint amit eddig láthattunk tőle. Az, hogy még mindig gótnak öltözik negyvenes fejjel, hogy menedéke az alkoholizmus és hogy ennek megfelelően egyetlen célja az életben megvalósítani a befejezetlen "arany mérföldet" egy pár kategóriával arrébb, a "sérült" felé tolja a "gyermeki" besorolásból. Gyerekkori barátai már mind megtalálták a helyüket, ő azonban még mindig nem, ezért az egyetlen utolsó, társadalmilag elfogadott és egyben közös emléket is idéző módon próbálja megtalálni velük a közös hangot: az ivás által. A társadalmilag igazolt ivás tényét már csak az is erősíti, hogy a robotok titkának lelepleződését követően már csak a "természetes látszat" fenntartása miatt is folytatják szereplőink a túrát, nehogy a robotok gyanút fogjanak. Az ivás viszont mégiscsak ivás, így hiába a látszat fenntartásának szándéka a biztonság érdekében, az alkohol megteszi hatását és végül mindegyik szereplő levedli a rárakódott társadalmi normákat és előtűnik mindaz, ami az alatt van - vagy nincs. A film tehát nekem a három közül a legkomorabb, ellenben a legelgondolkodtatóbb is. Pegg figurája összetett, noha az egyetlen dolog, amiről beszélni tud, az az arany mérföld teljesítése, ennek ellenére is mélyebb, mint a többiek, akik a film gondolati összefüggésében inkább testesítenek meg archetípusokat, mint a korábbi filmekre jellemző valódibb személyeket. Érezhető tőlük egyféle távolság, ami indokolt is a főhős szempontjából, akivel húsz éve nem találkoztak. Mindez persze okosan, az elfogyasztott alkoholmennyiséggel párhuzamosan változik és ugyanígy nő a humor jelenléte is, mindaddig, amíg a végkifejlethez nem érünk.

De innentől a dolog spoileres: Wright-nál a legérdekesebb, hogy nála a műfajok nem csak aláfestik és parodisztikus felhanggal elmókáznak az említett drámai élethelyzeteken, hanem a műfaj világa a szereplők valóságának részévé is válik. Ennek megfelelően valódi zombitámadás volt a Shaunban, valódi bűnszövetkezet volt a Hot Fuzzban és valódi világvége van a The Worlds Endben. Persze a film végén az önmagát végre megtaláló Pegg figurája a robotokat "ellen-észérvekkel" legyőzve valójában önmagával békél meg és égeti fel maga mögött a teljes múltat szimbolikusan, de a világvége mégis megvalósul. Éspedig annak a világnak lesz vége, amit a robotok, vagyis a társadalmi normák uraltak és az az anarchisztikus, apokaliptikus világ jön el, ahol a Pegg alakította King figurája valóban királlyá válik. Eddig is ő volt a leginkább szabad az összes barátja között, de ez egyféle kitaszítottsággal is járt, amit éretlensége miatt nem volt képes kezelni, így ő is rab lett: az alkohol rabja. Szabadságát pedig akkor nyerte el, mikor kiállt saját teljesen értelmetlen életszemlélete mellett, amihez az utolsó korsóra, és ezáltal az arany mérföld rögeszméjének valóra váltására már nem is volt szüksége. Ahogy lemondott barátja javára az egyébként is csak látszat miatt hajkurászott nőről is. A gyermekkorból táplálkozó, de azt végül hátrahagyó egyén akarata tehát ismét legyőzte a betagozódást az ezúttal nyomasztóan kiépültnek mutatkozó rendszerbe, mindezt pedig Wright a trilógia lezárásaként elég erős gesztussal, az egész világ felégetésével mutatta meg.

Összességében: Sötétebb, tartja a színvonalat, fajsúlyosabb, a poénok ütnek, a verekedések meglepően kreatívak és látványosak, ha csak egy awesome film kell, akkor is király (egyszer végig kéne nézni úgy, hogy közben párhuzamosan ugyanannyit iszunk, mint a főhősök), ha meg elgondolkodni is akarsz, sőt, esetenként bizony meghatódni, akkor is remek. Kíváncsi vagyok Wrightnak innen hova tovább, én mindenesetre remélem, hogy ennek a két félnótásnak is lesz köze hozzá, mert zseniális triót alkotnak.

Megjegyzés is: Ha ne adj Isten mégis vetítenék valami budapesti moziban, akár fesztivál keretben, egészen biztosan megnézném ott is. Szóval csak hajrá!